5 tipp SNI-s, BTMN-es, ADD-s, ADHD-s, OCD-s és autista gyerekek szülei számára

Néhány tipp SNI-s, BTMN-es, ADD-s, ADHD-s, OCD-s és autista gyerekek szülei számára
Néhány olyan tipp, ami túl van a megbélyegzésen, a “problémás gyerek” státuszon, a kirekesztésen és kiközösítésen
Túl azon, amit rengetegszer hangoztatnak, mint jó tanács, és amivel aztán kétségbeesetten próbálod ismét “megszerelni” a helyzetet.

Sajnos igen ritka eset ma Magyarországon, hogy a komplex bio-pszicho-szociális összefüggéseket veszik figyelembe, melyek alapján egészében kellene vizsgálnunk gyakorlatilag bármilyen és minden állapotot, betegséget, felmerülő problémát, amikor valaki megkap (vagy nem kap meg) egy ilyen státuszt, diagnózist.
Az esetek hátterében mindig sokkal több van, mint ami elsőre megmutatkozik (akkor is, ha ez az “elsőre” több konzultációt, találkozást, felmérést jelent).

Olyan gyakran vonják le a következtetést, hogy azoknak a gyerekeknek, akik nem passzolnak a környezetükbe, meg kell tanítani, hogyan viselkedjenek ahhoz, hogy úgy működhessenek, mintha „normálisak” és „átlagosak” lennének, mint mindenki más.

A “probléma” csak az, hogy ők nem átlagosak.
Igazából nincs is olyan, hogy átlagos - ha hajlandóak vagyunk tudatosak lenni arra, mennyire egyediek és különlegesek vagyunk mindannyian, és mennyire más személyiség lapul mindannyiunkban.
Kétségtelen… ezt sokszor elrejtjük szerepek, álarcok és a megfelelni vágyás mögé.
Ha azonban ez alapján azt kívánjuk ezektől a “problémás gyerekektől”, hogy legyenek normálisak és átlagosak, akkor két dolgot csinálunk: azt közöljük velük, hogy valami nincs rendben velük, és azt kérjük tőlük, hogy valaki más legyenek, és nem saját maguk. És ha ezt elég kitartóan tesszük, sajnos el is fogják hinni nekünk, hogy így van. És máris megvan az ördögi kör. Hiszen ha egy gyermek azt gondolja magáról, hogy vele valami baj van, hogy ő nem olyan, amilyennek lennie kellene, hogy még a szűk környezete sem tudja őt elfogadni és megérteni, akkor aligha fog tudni közösségben úgy viselkedni - beilleszkedni, figyelni, szabályokat követni, empatikus módon mások igényeire figyelni, fejlődni - tanulni, boldognak lenni - ahogyan azt szeretnénk. Mert hát a cél eredetileg ez lenne - vagy ez kellene legyen. Hogy a gyermekünk jól legyen - jól önmagával, jól másokkal és jól a világban.

Olyan sok szülő, akivel együtt dolgoztam, számol be arról, hogy frusztrált – az iskolával, a gyerekével a családjával és saját magával – mert a legjobbat akarja gyerekének, azt kívánja, hogy boldog legyen, de felismeri, hogy a gyereke más, mint a többi, és elveszettnek érzi magát arra vonatkozólag, hogyan segíthetne neki... és magának... hogy könnyebb életük lehessen.

Íme néhány tipp gyermekpszichológia, az Access Consciousness és a pozitív pedagógia kincsestárából, amiket felhasználva könnyedebb életet teremthetsz magadnak, gyermekednek és családodnak:

1. Bízzál abban, amit gyermekedről tudsz.
Elismernéd-e, hogy úgy ismered gyermekedet, ahogy senki más?! – Se a tanára, se a fejlesztője, se a pszichológusa, se a barátja. Ha valaki mond valamit neked a gyermekedről, ami nem igaz, vagy amit nem értesz, ne vedd semmibe azt, amit te tudsz - annak javára, amit a másik mond!
Ha valami, amit valaki mond, vagy amit olvasol vagy hallasz, nem passzol a helyzetedbe, tedd fel azt a kérdést: „Vonatkozik ez az én gyermekemre? Vonatkozik ez rám?” Hidd el; tudni fogod! Bízz abban, amit tudsz! Ne kételkedj magadban!

2. Ne ítélkezz többé amiatt, hogy a ti helyzetetek “más”, mint egy “átlagos” családé
Ahogy felnőttünk, egy szabályrendszert tanultunk meg arról, mi helyes és mi helytelen, mi jó és mi rossz. Aztán megpróbáljuk az életünket és gyermekeink életét ezen szabályok alapján teremteni. És ne legyenek illúzióid - ezek a megtanult, gondolkodásmódunk részévé vált szabályok határozzák meg a reakcióinkat, döntéseinket, nevelési elveinket akkor is, amikor elhatározzuk, hogy mi biztosan máshogy fogjuk csinálni, hogy ez és ez ránk akkor sem vonatkozik, vagy amikor belekerülünk a majd én megmutatom hogy ezt máshogy is lehet spirálba. Ilyenkor reakcióból működünk - reagálunk azokra a szabályokra, amiket nekünk megtanítottak arról, hogy mi a jó és rossz, a helyes és a helytelen, az elfogadott és a megengedhetetlen. De még mindig ezek a megtanult minták határoznak meg minket.
Ránéznél kérlek, hogy a ti életetekben hogyan működik a dolog...? Működik-e egyáltalán…? Vagy teljesen egyértelműen valamit máshogyan kellene csinálni - és ezt te is érzed, látod - csak épp az nincs meg, hogy mit és hogyan (hiszen ezt nem tanították meg nekünk sehol)?

És hogy hogyan kapcsolódik ez az ítélkezéshez?
Az ítélkezés egy merev nézőpont valamiről. Valakiből helyes vagy helytelen, jó vagy rossz személyt csinál. És semmi nem hatolhat be világodba, ami nincs összhangban ezzel az ítéleteddel. (Hívhatod véleménynek is, de ha ez a vélemény megváltoztathatatlan, és valójában nem vagy nyitott arra, hogy mi van, ha valami egészen más is lehetséges, és hogy lehet egy, a tiedtől teljesen eltérő nézőpont, ami sokkal többet teremthetne számodra, akkor az valójában egy ítélet valamiről, és nem csak egy vélemény vagy egy nézőpont.)

Az egyik legnagyobb hazugság, amit elhittünk, megtanultunk, mialatt felnőttünk, az a gondolat, hogy valamit „rendbe kell hoznunk”. Ezért akarjuk mindig megszerelni a dolgokat. A helyzetet, a párunkat, a gyereket vagy a gyerek osztálytársait, a gyerek tanárát, vagy - és talán azok között akik ezt olvassák, ez a leggyakoribb - önmagunkat.
Mi lenne, ha nem abból indulnál ki, hogy mit csináltál rosszul? Mennyi de mennyi szülőtől hallom azt a kérdést a szülői konzultációk alkalmával, hogy “Mit csináltam rosszul, amitől ez és ez lett…?”. Pedig ehelyett akár el is ismerhetnék, hogy a gyermekük azért lett olyan nagyszerű és ügyes kislány/nagylány, kisfiú/nagyfiú, mert segítették őt, mert látták benne a kincset, és mert a legjobb tudásuk szerint nevelték. A felmerülő kihívások, nehézségek megjelenése pedig nem annak a fokmérői, hogy ők hányszor hibáztak, vagy hányszor nem sikerült 110%-ot teljesíteniük. Persze….mindennél jobban szeretnénk, hogy gyermekeink boldogok legyenek. Szeretnénk őket minden rossztól megkímélni, minden nehézségüket megkönnyíteni, és minden problémájukat eltüntetni (lehetőség szerint már tegnapra). De van saját élete a gyerekeknek. Van saját személyiségük. Talán saját életfeladatuk is. Mindannyiukban ott rejlik a kincs, amit majd kibontogatnak - de ebben szülőként csak támogathatjuk őket, ez az ő feladatuk lesz. És sokszor azok a kihívások, amivel szembesültünk életünk során tesznek minket később képessé olyan dolgokra, amiket mások szájtátva és irigykedve figyelnek. Többet segíthetünk, ha eszközöket és mintát adunk. A boldogságra, a szabadságra, a választás lehetőségére… arra, amit mi értéknek gondolunk, és szeretnénk, ha gyermekeink életét is gazdagabbá tehetné. Minden kimondott szónál többet ér és jobban rögzül a minta, amelyet a gyermek a családban lát. Szóval ha te folyton azt keresed, hogy miben nem vagy elég jó, ha te folyamatosan bántod magad azért, ami a múltban történt (az akkori legjobb tudásod alapján az akkor legjobbnak tűnő döntést meghozva), ha te folyton a problémákra összpontosítasz ahelyett, hogy a lehetőségeket keresnéd, és ha te sem vagy boldog az életedben, akkor nagy eséllyel gyermeked ezt a mintát fogja továbbvinni a saját életében.

3. Légy tudatos.
Tudatosnak lenni azt jelenti, hogy jelen vagy abban, ami van – nem abban, amiről mások mondják, hogy lennie kellene, vagy amiről azt kívánod, bárcsak igaz lenne. Jelen lenni abban, ami van.
Ha például nem élvezem a napsütésben kávéval ücsörgést, mert másnap egy nagyon fontos és nehéz feladat vár rám és én előre azon stresszelek, az nem a jelenben levés. Ha majd akkor leszek boldog, ha a gyermekemnek minden iskolai gondja megoldódik, és a tanítónő nem vár többé azzal, hogy beszélni szeretne velünk, az nem a jelenben levés.
Elismerni azt, ami éppen történik, ez tudatosság. Amikor valaki kelletlenül fogadja vagy elutasítja elismerni azt, ami éppen van, az ítélkezés. Az ítélkezés és a tudatosság közötti különbség mindig energetikus vagy érzelmi telítettségű ítélkezést jelent. Az van, ami van. És ha te ezt rossznak, megjavítandónak bélyegzed, akkor az már ítélet - benne rejlik, hogy ez így rossz, ez így nincs rendben, ennek máshogy kellene lennie. Oké, rendben; most az iskolában sok kihívással kerültünk szembe. Mindent meg fogok tenni azért, hogy gyermekemnek segítsek, amennyire tudok. ÉS Hogyan lehetnék boldog most, ebben a helyzetben is? Min változtathatnék ma, mit választhatnék ma, mit tehetnék ma azért, hogy már ma megjelenjen a boldogság érzése a napomban?

4. Vannak gyerekek, akik speciális igénnyel jönnek világra.
Az Access Consciousness egyébként X-Men-eknek hívja őket. Hiszen, mi van akkor, ha minden „fogyatékosság” egy valójában fel nem ismert képesség, amit még nem ismertünk el?

Ebben a valóságban az SNI-t, BTMN-t, ADD-t, ADHD-t, OCD-t és autizmust egyfajta fogyatékosságként kezelik.
Az Amerikai Pszichiátriai Társaság által kiadott kézikönyv (DSM IV:-CODES), számos dolgot sorol fel, amiben ezek a gyerkőcök korlátozottak, pl. minőségi eltérés a társas kapcsolatokban, a kommunikációban, és korlátozott, ismétlődő, leegyszerűsített viselkedési minták.
Mi van, ha ez valójában csak egy teljesen más működési forma, ami túlmutat a gondolatok, érzések, érzelmek polaritásán? Mi van, ha tanulhatunk ezen működési formákból?

Amikor azt mondjuk, hogy egy Bars®-kezelés hozzájárulhat pl. egy autista gyermek életéhez, akkor mi nem akarjuk “megjavítani” őket. Viszont hozzájárulás lehetünk nekik abban, hogy elismerjék a képességeiket, és könnyedebben éljenek egy olyan fizikai világban, ahol folytonosan megítélik vagy sajnálják őket.

Ami mindig is meglepett az az, hogy ezek a diagnózisok milyen nagymértékben születnek a képességek hiányának nézőpontjából. A diagnózis azt írja le, hogy ezen valóság szemszögéből nézve mire képesek, és mire nem képesek ezek a gyerekek. Úgy írja le például az autizmust, mint a kommunikációra való képtelenséget, érzelmek és érzések hiányát, a társadalmi érintkezés nehézségeit. A gondolatok, érzelmek, érzések ennek a valóságnak (világunknak) értékes elemei. Ezeken keresztül határozzák meg magukat az emberek, jelentést kapcsolnak ahhoz, hogy kik ők valójában, és miért teszik azt, amit tesznek.

De mi van, ha ennél sokkal többek vagyunk? Mi van, ha sokkal többet tudunk, mint amit el tudunk gondolni? Mi van, ha sokkal többet érzékelünk, mint érzünk? Mi van, ha sokkal többek vagyunk, mint az érzelmeink? Mi van, ha sokkal több dolog van, amit befogadhatnánk, mint gondoljuk? Ez az, amire akár az autizmus, akár a többi tanulási, magatartási és pszichés “rendellenesség” tanítani akar minket?

Minden most van!

Autisztikus például azt jelenti, hogy befogad minden információt, információt minden élő és élettelen dologról anélkül, hogy a gondolatok, érzések, vagy érzelmek szűrőjén átengedné. Ez egy nem lineáris módja a működésnek. Minden egyszerre történik és az idő nem létezik! Minden most van! Képzeld el, hogy a természetben vagy, leengeded a falaidat, és megengeded magadnak, hogy mindent befogadj, kategorizálás, tudatos mérlegelés nélkül, mindent. Vedd észre, ez milyen nyugodttá tesz. Vedd észre, milyen könnyen fogsz fel mindent. Ez az autisztikus létezés. Ha átgondolnád, mi mindent észlelsz, sokkal lassabb lenne.

Az autisztikus szó a görög „autos”- ból ered, ami azt jelenti, „én”. Ezt később „morbid öncsodálatnak” és „visszahúzódásnak” fordították. A kérdés az, mi van, ha az autizmus nem jelent morbid kíváncsiságot önmaga felé, sem visszahúzódást, hanem azt a képességet, hogy mindenben önmagát fogadja be. Ha az autista olyan lény, akinél a gondolatok, érzések és érzelmek által kreált elkülönülés nem értelmezhető. Amit gondolunk, ítélünk, kiszámítunk, eldöntünk, az hozza létre a különválást attól, ami valójában van, és ami valójában lehetséges. Nem szűrni meg az információt a gondolatok, érzések, érzelmek által, mindennel együtt lenni, és mindent befogadni. Minden az ellenkezője annak, aminek látszik, semmi sem az ellenkezője annak, aminek látszik.

A kérdés az, mi késztet bennünket arra, hogy hibaként, fogyatékosságként határozzuk meg, amit meg kell változtatnunk?

Ha próbáljuk ezeket a gyerekeket a lineáris modell szerint működésre bírni, egy világban, ahol ok és okozat van, ahol az idő számít, ennek számukra nincs értelme! Ez olyan, mint egy kerek labdát beleszuszakolni egy szögletes dobozba. Sosem fog beleilleni.

Ezek a gyerekek nagyon is tisztán kommunikálnak.

A világ nézőpontja szerint korlátozott módon kommunikálnak. De mi van, ha a kommunikáció elsődlegesen nem verbális? Az, ahogy az információt feldolgozzák, rendkívül gyors, és teljesen más, mint amit az oktatási-nevelési rendszer elvár. Azt igényli, hogy a körülöttük élők felvegyék a ritmust.

Gondolkodni, érezni, kommunikálni nagyon lassú, ha szavakkal tesszük. Próbáld ki! Mondd, hogy „alma”! Most gondold, hogy „alma”! Melyik volt a gyorsabb? Az azonnali képi megjelenítése a dolgoknak, és egy időben sok dolognak, ez az, ahogy az autisztikus emberek feldolgozzák az információt. Olyan, mintha menne egy film a fejedben, aminek minden kockáját a mostban mutatnák, egyszerre. Ha egy autista hall minket beszélni, neki az rendkívül lassú. Ő ezt hallja:” i d e a d n á d a s ó t”? El tudod képzelni, milyen frusztráló egész nap csigalassúsággal beszélő embereket hallgatni és hogy hogyan vezetnek ezek a dühkitörésekhez?

Jelen lenni ezekkel a gyerekekkel, és tudatában lenni, hogy mi is történik a pillanatban, lehetővé teszi, hogy tisztán felfogd, mit is közvetítenek feléd. Úgyhogy legközelebb, amikor velük kommunikálsz, kísérletezz és játssz a kommunikáció különböző módjaival. És megváltozik körülöttetek a világ.

5. Légy hálás – gyermekedért és magadért.
A hála ugyanis csak ítélkezés nélkül létezhet. Próbáld csak ki - keress valamit, amiért tényleg hálás vagy. Nem olyat, amiért hálásnak kell lenned, mert megtanították, hogy hálásnak kell lenned, hisz van egy jól fizető biztos állásod, miközben neked ez teljesen természetes, hogy van, hanem valami olyat, amiért valójában hálát érzel. Van benned bármiféle ítélet, amikor arra a valamire vagy valakire gondolsz, amiért/akiért hálás vagy? Hogy ő ilyen vagy olyan, hogy az a helyzet lehetett volna sokkal tökéletesebb… Vagy csak hálás vagy…? És mennyivel más ebből a térből, ebből az érzésből reagálni bármire, ami ezután történik. Ilyenkor mint ha kisimulna a világ.
Ha nincs benned hála, ítélkezned kell. Akkor már megjelenik a “hogyan kellene lennie” (ahhoz, hogy jó legyen, hogy a kívánt eredményt hozza). És ezzel együtt megjelenik az elvárás is. Az pedig ritkán (értsd: soha) hozza azt az eredményt, amit szeretnénk. Senki nem szereti, ha megmondják neki (vagy azt az energiát érzi), hogy milyennek kellene lennie. A milyennek kellene lenned, hogyan kellene csinálnod, az szinte egyenértékű azzal, hogy amilyen most vagy, ahogyan most csinálod, az szerintem nem jó.

Igen, a gyermeked néha elég nehéz tud lenni. Ebben biztos vagyok. Szülőnek lenni az egyik leghatalmasabb vállalás az életben. Folyamatos önreflexió, folyamatos kihívás, folyamatos változásra való invitálás (vagy kényszer). És emellett egy olyan földöntúli boldogság, amit csak az ismer, akinek van gyermeke.
De mi van akkor, ha semmi baj nincs vele – mindegy, hogyan viselkedik, mindegy, milyennek minősítik, mindegy, mit mondanak róla a „szakemberek”. Mi van, ha a gyereked egyszerűen más, mint a többiek – nem jó, nem rossz – egyszerűen más?
Mi van, ha hálás lehetsz a minősítései miatt, és arra használhatod fel őket, hogy gyereked szolgálatára legyenek, anélkül, hogy gyereked azonossá váljon a minősítésekkel?
Kérdezz! Amikor zavarban vagy, ne próbálj semmire következtetni. Inkább kérdezz! És itt a trükk – ha már ismered (feltételezed) a választ, mielőtt felteszed a kérdést, akkor az nem kérdés. Akkor az egy kérdőjellel ellátott állítás. A valódi kérdés lehetőségeket nyit. Képessé tesz észrevenni, megismerni valamit, ami azelőtt nem volt a világod része. A válasz ennek az ellenkezőjét teszi. A kérdés célja az, hogy tudatossá tegye benned azt, ami lehetséges, anélkül, hogy következtetést vonna le, vagy tudná az eredményt.

Íme néhány kedvenc kérdésem:
Mi az a kérdés, ami ezen változtathatna?
Mi ez?
Mit csinálhatok ezzel?
Meg tudom változtatni? Ha igen, hogyan tudom megváltoztatni?
Mi a helyes ebben, amit nem vettem észre?
Mit csinálok, ami ezt teremti?
Mit csinál a gyerekem, ami ezt teremti?
Mi az az egy dolog, amit ma megtehetek azért, hogy ezt jó felé fordítsam?
Mit mondanak a szavakon túl?
Hogyan foghatok hozzá?
Mi minden más lehetséges még?

Minél jobban bízol magadban, annál kevésbé ítélkezel, és minél többet kérdezel, annál könnyebben lesz világos előtted az, ami éppen van, és annál könnyebben leszel jelen bármiféle helyzetben. Minél kevésbé vagy érzelemteli és minél több világosság van benned, annál könnyebb lesz minden neked és gyermekednek. Legyen a kihívás tárgya bármilyen státusz, diagnózis vagy elakadás.