Indulatkezelés és érzelemszabályozás - Amikor a felnőttnek sem megy

Adott egy kisfiú.
Most vizsgálják hogy van-e szükség pszichiátriai gyógyszer beállítására.
Üvöltve tombol, toporzékol, gyilkos tekintettel kis öklét rázva közelít mások felé, és töri zúzza a játékait, ha valami nem úgy sikerül, ahogy azt ő a kis fejében kigondolta.
Nem rossz ő. És nem is bántana senkit.
De elviselhetetlen lelki fájdalmakat él át - hisz ő nagyon próbál és nagyon szeretne valamit, ami minden kitartása, igyekezete és próbálkozása ellenére sem történik meg.
A csalódás pedig fáj.
Rettenetesen fáj.
És még elviselhetetlenebb, ha magunkban csalódunk, s olyat bántunk vele, akit valójában szeretni szeretnénk.

A hatalmas fájdalomnak, csalódottságnak ha nem engedünk utat - s a testünk ezt tudja jól, gyerekként még meg is engedjük magunknak hogy megnyilvánuljanak valódi érzéseink - erős érzések testbe záródva kifejezésre juttatás nélkül súlyos betegségek okozói.
A gyermek tehát tombol. Utat enged a hatalmas érzelemnek, mely úrrá lett rajta, s ami rémisztően és kezelhetetlenül hatalmasnak tűnik őhozzá képest.
Hisz ő még csak gyermek. S nem tudja, hisz mintája nincs, hogyan lehet legyőzni ilyen félelmetes, őrá elementális erővel rátörő érzelem szörnyeket.

Tombol, üvölt, üt, rúg, szidalmaz.
Mert haragszik.
Haragszik magára, mert azt érzi nem járt sikerrel, nem elég ügyes. Haragszik arra, aki, ami látszólag az útjában állt. Haragszik anyára, mert miért nincs ott, hogy segítsen. Haragszik a világra, amiért igazságtalan. S közben tudja, hisz megtanulta, hogy most úgy viselkedik, ahogy nem szabad - így már emiatt is szomorú és dühös. Rá is szólnak, s ő szeretne jó és megfelelő lenni, de most épp nagyon nem megy - még egy lapáttal a csalódottságra... S mivel megtanultuk az énközlések fontosságát, már azt is tudja, hisz elmondják neki, hogy ettől anya/apa/óvóneni/tanítónéni milyen mélységesen szomorú és megbántott - tehát már azzal a mardosó érzéssel is meg kell küzdenie, hogy azt bántotta, akit szeret. Pedig nem akarta ő bántani. Dehogy akarta. Szeretné megállítani a folyamatot és újra jókedvű lenni, de nem tudja, hogy kell ezt csinálni. Végső elkeseredés. Mely utat tör. Ahogy tud....

S mit teszünk mi? Okos felnőttek? Pszichiátriai gyógyszert írunk neki, amitől nyugodtabb lesz (hisz leszedálva az egész külvilág letompul számunkra) és próbálunk nyugodtak-higgadtak-megfontoltak-és jólneveltek maradni, miközben mi pedig a kétségbeesés, önvád, reményvesztettség, félelem és aggodalom szörnyeivel küzdünk.
Természetesen magunkban, hogy a külvilág ezt meg ne lássa, hisz kirekesztettség veszélye fenyegetne.

Tényleg nem látjuk, micsoda eszeveszett (és józan észt elvesztett) ördögi kör ez? Hogy mi generáljuk gyermekeink életében azt amivel épp küzd?
Hát honnan tudná szegényke, hogy mit kezdjen a nehéz érzéseivel, ha sosem látja a felnőttektől sem azt, hogy nehéz érzésekkel küzdenének, hisz elrejtjük őket hogy ne terheljük a gyereket, sem azt, hogy milyen módon lehet csatát nyerni, majd háborút, ha az ellenség ily megfoghatatlan és hatalmas, félelmetes. Honnan tudhatná egy gyermek, mit kezdjen az érzéseivel, azok intenzitásával, hogyan bocsásson meg magának, és hogyan fogadja el önmagát a nehéz pillanatokban is teljes szeretettel, ha nem tanítjuk, nem mutatjuk meg neki?!
De hogyan is tudnánk megmutatni.... Hisz felnőttként sem megy. Elnyomni tanultuk meg mi is, nem feloldani, s elengedni. Mi sem tudunk békére lelni. Hogy lehetnénk hát támasz gyermekünknek, aki küzd?

Helyette elvárjuk, hogy változzon. Változtasson.
De hogyan? Látja Tőled, hogy nehéz érzések bizony vannak, és hogy ezeken hol így, hol úgy, de túl lehet jutni és utána újra jókedvűnek lenni?
Szavakkal magyarázzuk, okosítjuk, hogyan kellene. Mit tegyen és mit ne. S közben állunk mellettük, tehetetlenül, s tőlük várjuk a megoldást. Vagy ha elfogyott a türelem, mert “Már százszor kértem türelmesen, hogy figyelj arra, amit kérek, mit nem lehet ezen érteni édes fiam?!!!!” akkor sokszor ugyanúgy kikelve magunkból, mint ahogy ő, a gyermek tette ezt pár perccel korábban, és hisztizünk mi is, a magunk felnőtt módján.
Változtasson ő, a gyermek, hogy a mi nehéz érzéseink, melyeket a helyzet generál újra és újra, elmúlhassanak végre.
Nem érdekes....?

Az érzelemszabályozás és indulatkezelés elmondhatatlanul fontos képességek, s még ennél is fontosabb azt megtanulni, hogyan tehetjük ezt oly módon, hogy azzal se önmagunkat, se másokat ne bántsunk.
A megoldás nem a gyógyszer lesz.
Hanem hogy mi merünk végre önmagunkhoz kapcsolódni. Majd elfogadni, szeretettel áttranszformálni, s megmutatni, a világ előtt is vállalni azt, akik mi vagyunk. Hol ragyogva, mások segítőjeként, szuperanyuként vagy minta apaként, hol csetlős-botlósan, épp most tanulva, néha elkeseredve, de teljes hittel önmagunkban, gyermekünkben, s az útban, amit járunk.
S megtanuljàk ők is. Tőlünk, észrevétlenül.

Ha el tudom fogadni, hogy a kívánt célt vagy eredményt a legjobb szándékom és legnagyobb igyekezetem ellenére sem mindig érem el olyan gyorsan, mint szeretném...
Ha el tudom fogadni, hogy a saját életemben bármit megteremthetek, de mások életét, döntéseit és gondolatait nem irányíthatom....
Ha békében tudok lenni azzal, hogy a dolgok, amikre vágytam s amit kértem, sokszor teljesen más formában jelennek meg, mint azt vártam...
Ha tudom magamról azt, hogy szerethető vagyok akkor is, ha hibázok, tévedek, félek, vagy megbántok....
S ha nem csak tudom, de élem is ezt,
a kihívást jelentő helyzetekkel járó érzelmek intenzitása is csökken, így kezelhetővé, (egy más formában, ami sem nekem sem másnak nem árt) levezethetővé, és feldolgozhatóvá válik.
Mely által megkapom azt a fantasztikus érzést is, hogy lám, tudom irányítani azt, hogy mi történik, és nem a világ történéseinek áldozata vagyok.

Ha nekünk megy, a gyerekeknek is menni fog.
Boldog szülő, boldog gyermek. Önmagában bízó - stabil szülő, önmagában bízó - stabil gyermek.
Ha nekünk sem megy, és továbbra is a felvett szerepek mögé bújva élünk, elveszítve a kapcsolatot önmagunkkal, akkor ahogyan eddig is, ezután is évről évre tovább nő majd azoknak a gyerekeknek a száma, akiket mindenféle cimkékkel és diagnózisokkal látnak el, mert vagy üvöltenek, tombolnak és másokat ütlegelve/rúgva/harapva vezetik le a feszültséget, vagy nem beszélnek, nem kommunikálnak, nem kapcsolódnak, és pszichésen vagy mentálisan kimenekülnek ebből a világból és a saját kis világukba zárkózva élnek.

A választás joga, a döntés a miénk.
Segítség pedig van a változáshoz.
Csak igénybe kell venni.
Magadért...vagy gyermekedért... mindegy.
A cél az örömteli élet. S együtt könnyebb az út, mint egyedül.
Várom szeretettel a megkeresésedet, ha változtatnál.