Vannak-e gonosz gyerekek

Némelyik gyerek olyan gonosz...

Milyen sok ellenállást és indulatot váltott ki belőlem ez a mondat hosszú-hosszú éveken át.
Mert hiszem is, és meg is tanultam, hogy annak, ahogyan másokkal viselkedünk, mindig oka van. Mégpedig általában olyan ok, ami sérülésből, traumából, csalódásból, félelemből, meg nem értettségből ered.
Lehet-e akkor ezt gonoszságnak nevezni...?

De aki másokat szándékosan bántani szeretne, az bizony másokat szándékosan bántani szeretne.
Lehet a háttérben akármilyen indíttatás vagy tudattalan motiváció, a szándék az szándék.

Sokan vannak, akik traumáik, fájdalmaik és félelmeik ellenére azt választják, hogy igenis figyelnek mások érzéseire, és maximum akkor alkalmaznak olyan eszközöket, melyekkel másokat megsérthetnek, ha nem látnak más lehetőséget önmaguk megvédésére.
Sokan még akkor sem.
Van, aki azért, mert tudja, hogy egy bántó mondat, egy fintor, egy összesúgás, egy gúnyos nevetés is lehet épp annyira bántó, mint a fizikai erőszak, egy ütés, egy lökés, egy rúgás.
Sokan pedig azért, mert tehetetlennek érzik magukat - használható eszközök és megoldási stratégiák híján, hagyják hogy bántsák őket

Én hiszem, hogy mindenki, aki szeretne, az tud változtatni azon, ahogyan viselkedik, ahogyan a világban létezik, ahogyan másokhoz kapcsolódik, ahogyan önmagához kapcsolódik (ugyanis ez az origója minden másnak is) - vitathatatlan azonban, hogy nem mindenki szeretne változni (még akkor sem, ha azt mondogatja, hogy ő mindent megtesz érte).

Érdemes lehet tehát tudatosítani magunkban, és gyermekeinkben úgyszintén, azt, hogy ha valaki láthatóan szeretné őt megbántani (például: kiközösítik gyermekünket, mondván, nem játszunk vele, mert ő kövér) az bizony a látszat ellenére nem gyermekünkről szól, hanem arról, aki a bántalmazó. A bántalmazó az, aki jelenleg sajnos nem képes másra, többre, jobbra.

Ha értjük, mi miért történik, az sokszor segíthet abban, hogy ne vonódjunk be annyira érzelmileg, és tudjuk ügyesen, okosan kezelni a kialakult helyzetet (vagy akár meg is előzni azt).

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy lábtörlővé válva, hagynunk kellene, hogy mások ránk lépjenek vagy belénk töröljék a lábukat.

A testi-lelki önvédelem tanulható. Az asszertív kommunikáció tanulható. És mindnek az az alapja, hogy legyek elég fontos magamnak ahhoz, hogy gondoskodjak magamról, törődjek magammal, tegyek magamért, ismerjem és fogadjam el magamat egy értékes valakiként.

Van, amikor az célravezetőbb, ha legyintünk és hátat fordítunk.
Nem kell mindent elhinni, amit mások mondanak.
Ha azt mondják, ma piros pulcsi van rajtad, pedig valójában zöld a pulcsid, akkor konstatálod, hogy érdekes egy nézőpontja van, de abszolút nem helytálló rád nézve. - Nos, ha azt mondják, hülye vagy/kövér vagy/stréber vagy/kibírhatatlan vagy, nyugodtan kezeld úgy, mint a piros pulcsit.
(Ha pedig fájó pontra tapintottak, mert van, amivel Te sem vagy békében saját magaddal, akkor A:nézd meg, hogyan tudnál tenni azért, hogy változzon B:ismerd el magadnak, hogy dolgozol a megváltoztatásán, úgyhogy inkább dícséretet érdemelnél ezügyben C:tanuld meg elfogadni és szeretni a szerinted nem tökéletes részeidet is.)

És olyan is van, amikor az ignorálás, a legyintek és arrébb megyek nem működik, és mást kell tenni. (A kommunikáció, a határaink ismerete, a problémamegoldó gondolkodás, a kora gyermekkorban lelkünkbe égett biztos tudása annak, hogy ha segítsegre van szükségem, fogok is segítséget kapni, de a kreativitás, a kapcsolataimba vagy a saját magamba vetett hitem is előremutató, működő megoldásokhoz vezethet. - Érdemes a gyerekekkel erről is sokat beszélgetni, és nem utolsó sorban mintát adni és mutatni számukra.)

A fenti kép nagyon jól (és gyermekek számára is érthetően) mutatja meg, miért bánt valaki másokat.

Ha mások fénye kihuny, ha más nem ragyog úgy, az én fényem erősebbnek tűnik. Ha mások plusz 10 dekáján csúfolódik mindenki, nem az én görbe orrom lesz a célpontja és tárgya a nevetgélésnek. Vagy legalább kiadtam kicsit abból a feszültségből, ami bennem van amiatt, hogy otthon anya, apa mindig azt mondja, mi nem jó bennem, miben kéne megváltoznom, miért jobbak mások, mint én - és akkor, talán majd akkor végre kapok tőlük elfogadást, szeretetet...

Ráadásul együtt eloltani mások fényét (csapatban csúfolódás, általában egy vezér alakkal és több, önmagában bizonytalan, emiatt könnyen befolyásolható követővel) mindig könnyebb. Kevesebb bátorság kell hozzá, és a felelősség is áthárítható a többiekre.

Azonban az ilyen emberek körül előbb-utóbb sötét lesz.

A kialudt gyertyák újra lángra lobbanthatók, a fény nem alszik ki végleg, de sötétség helyett a fény felé húz ösztönösen mindenki.
Aki mások fényének kioltásával igyekszik jobbnak, többnek tűnni és végre látszani, az egy idő után nagyon egyedül marad az őt körülvevő sötétségben.

A mi feladatunk felnőttként, szülőként az, hogy megmutassuk gyermekeinknek,
hogy megválogathatják, kikkel veszik körül magukat, kikre figyelnek, kiknek adnak a fényükből,
és azt is, hogyan tudják az esetlegesen így is bekövetkező bántó/fájó helyzeteket jól kezelni, jól lereagálni,
majd utána, szükség esetén helyre billenteni a lelküket, arra koncentrálva, hogy milyen értékesek ők valójában, függetlenül bármilyen külső visszacsatolástól.