Hindu pszichológia a segítő szakmákban

A hinduk szerint a baj ott kezdődik, amikor az ember nem csak magáért a cselekvésért cselekszik.
Tehát, ha most azért beszélnék, mert ezzel valamit el akarnék érni, akkor már nagy bajban lennék. Ha viszont azért beszélek, mert jól érzem magam akkor, amikor beszélgetek veletek, de ezzel célzottan semmit sem akarok elérni, tehát ha nem kapaszkodom görcsösen valami másba, egy bizonyos fajta végkimenetelbe, akkor minden rendben.
Ez a hinduknál az első bűn. - Ha az ember csak azért munkálkodik, hogy majd a munka gyümölcsét élvezze, de magát a cselekvést, az oda vezető utat nem élvezi, abból ragaszkodás, kapaszkodás, görcsös akarás, egészségtelen kötődés születik. S a görcsös kapaszkodás valamibe, szenvedésre ítél.

Amikor például egy anya azt mondja a gyermekének, hogy "mindent feláldoztam érted, s most képes vagy ezt mondani nekem/ így viselkedni", akkor ő abban a pillanatbann görcsösen kapaszkodik. Ez a hinduk szerint bűn. Nem a gyermek bűne, hanem az anya túlzott görcsössége és elvárásai. Mert ha az anyám adott valamit nekem, mint gyermekének, dolgozott értem, áldozatokat vállalt értem, azt mindenféle elvárás nélkül kellett volna, hogy csinálja. Csakis azért, mert szívesen ad, s ez mind neki, mind a gyermeknek pozitív, feltöltő, kötődést erősítő. Tiszta szeretet.
Abban a pillanatban, amikor valamit elvár tőlem cserébe, akkor már ennek a görcsös akarásnak a bűnében él. Akkor már a munkája gyümölcsét akarja élvezni, nem a munkáját. Nem értem adott, nem is önmaga örömére, hanem a hiány betöltését remélte tettei eredményeként.

Az egyik legfontosabb dolog, amit a Kelettől meg lehet tanulni, az, hogy rossz történik akkor, amikor nem magát a folyamatot élvezzük, hanem csak kibírjuk a folyamatot azért, hogy a végén majd jó legyen nekünk.
A keletiek azt mondják, hogy a célért dolgozni őrültség - a legtöbb nyugati ember nem azért dolgozik, mert a munkáját élvezi, hanem azért, hogy a munka gyümölcsét élvezhesse majd.

Az első bűn tehát a túlzott kötődés, a ragaszkodás, elvárásokkal adás.
A hinduk szerint ebből fakad aztán mindenféle intenzív és romboló érzelem, mint a düh és harag, a magányosság, cserbenhagyottság érzése, vagy az áldozatiság nyomán megjelenő agresszió vagy passzív agresszió.

A haragból születnek mindenféle téveszmék, hallucinációk, ítéletek is. Tehát a téveszmék, illúziók, hallucinációk, a hinduk szerint nem pszichiátriai, hanem morális problémák, és szintén az egyik fő bűnnek tekintik.
Amikor az ember már annyira haragszik, hogy tele lesz téveszmékkel, téves ítéleteket hoz, torzítva érzékel, kommunikációja során a valóság és az aktuális helyzet helyett korábbi emléklenyomatokra reagál indulatainak utat engedve, akkor elveszíti az emlékezetét. Olyankor már semmire sem tud teljesen és tisztán emlékezni. Torzít az elme a prekoncepciók alapján, hogy védje, igazolja, és ezáltal fenntartsa magát.
Az emlékezet ilyen módon történő elveszítése az ötödik bűn a hinduk szerint.

A hinduk hatodik bűne a bölcsesség elvesztése. Bölcsességen a megkülönböztetés képességét értik. Nem mindegy minden, nem minden ugyanolyan.
Aki bölcs, az nagyon tisztán látja a dolgok közötti határokat. Ha valaki már nem tud megkülönböztetni, ha minden ugyanaz, egyforma a számára, az a bölcsesség elvesztését jelenti.
Mi igaz és mi nem... Mi valódi és mi a látszat... Mi az érték és mi az elhitetett torz valóság... Mi az ajándékom e valóság számára, s mi által ragyoghat ez fényesen...
A bölcsesség elvesztése után a hinduk szerint a teljes összeomlás következik.

Amikor olyasvalakivel találkozik az ember, aki teljesen összeomlott (reményvesztettség, önsorsrontás, megvezethetőség, túlzott naivitás, magány, szorongás, mások hibáztatása, felelősséghárítás, csodákra várás cselekvés nélküliséggel, tehetetlenség...) akkor azt az illetőt fel kell építeni. A segítő szakmáknak erről kellene szólnia.

A felépítés során pontosan az ellenkező irányba halad a folyamat. Az első dolog tehát, amit az embereknek meg kell tanulnia az a megkülönböztetés és felismerés képessége. Annak, aki segít - terapeuta, vagy az erkölcsi tanító, a guru, vagy bárminek is hívjuk – ha segíteni akar annak, aki teljesen összeomlott, meg kell tanítani az illetőt a megkülönböztetés képességére. Ez az első probléma.
Miután ez sikerült, az ember elkezd emlékezni, ha megengedi magának azt, hogy mindenre emlékezzen (arra is, amit azért felejtett el, mert az emlékezésnek a terhét, a történtek létezésének elismerésével járó terhet nem bírta volna el egyedül).

De amikor az embernek már van annyi bátorsága, hogy elkezd különbséget tenni, akkor megengedheti magának, azt is, hogy elkezdjen emlékezni.
Amikor elkezd emlékezni, akkor megengedheti magának, azt hogy otthagyja a kétes ítéleteit, a téveszméit, s akkor már esetleg nem is kell annyira haragudnia, gyűlölnie.
Aztán a szenvedélyeink csökkennek egy kicsit, s végül, legutoljára, megtanulja az ember, hogy nem kell ragaszkodni, nem kell görcsösen akarnia, küzdenie..., hogy a megromlott kapcsolatokat ott lehet hagyni, s nem kell örökké ugyanazon emberek mellett maradnunk. Választhatunk, hisz rendelkezünk a megkülönböztetés, a befogadás, a hála, és az elengedés képességeivel.