Mitől válik hitelessé egy segítő?

Mitől válik hitelessé egy segítő?

Épp az imént történt, hogy egyszercsak olyan nagy adag hála szabadult a világomba, hogy hirtelen nem is tudtam vele mit kezdeni.
Hála azért, hogy az vagyok, aki vagyok, hogy úgy élek, ahogy élek, és hogy azt csinálom, amit csinálok.

Az emberek egy részének ez teljesen természetes és evidens.
Sokaknak azonban csupán egy vágyálom. Ők örülnek, ha a csekkeket sikerül miből befizetni, ha a munkahelyükön megkapják időben a fizetést, ha a kollégáik nemtörődömsége miatt nem ők járnak rosszul, és ha a gyerekkel épp nincs semmi megoldandó feladat.

Hogy ők kevesebbek lennének? Szó sincs róla. Csupán valami még hiányzik ahhoz, hogy el merjék hinni, számukra is elérhető egy könnyebb, boldogabb, gördülékenyebb, és több örömöt tartogató élet.
És erről nem csak ők tehetnek.
Igen, a választás, az választás. És a választásaink eredménye az, hogy ma milyen az életünk. De ahogy egy nagyon kedves ismerősöm szokta mondani (ha nem is pontosan ugyanezekkel a szavakkal) : jó sokan és jó sokat tettek azért, hogy te azt gondold, amit gondolsz,azt érezd, amit érzel,  és olyan legyél, amilyen vagy.

Évekig küzdünk azért, hogy hadd maradjunk önmagunk, és hadd kapjuk meg azt, amire igazán vágyunk. (Ami általában az őszinte szeretet az önmagunkként létezésért, a csak ránk irányuló figyelem, és az elfogadás.) Aztán szépen lassan feladjuk. Elhisszük, hogy nincs rá idő, hogy mi szeretnénk túl sokat, hogy mások igényei fontosabbak, hogy ezt ki kell érdemelni, vagy hogy változnunk és igazodnunk kell ahhoz, hogy ezt megkaphassuk…
Van, aki ebbe később törődik bele (ők az ADHD-s, SNI-s, BTMN-es, és az egyéb pszichés zavarral küzdő gyerekek- vagy később felnőttek), és van, aki hamarabb megtörik, és az emiatti szorongás szépen lassan elhatalmasodik rajta.
Aztán felnövünk, és ugyanezt elvárjuk a gyermekeinktől is. Mert hát óvodába, iskolába járni muszáj, máskülönben jön a gyermekVÉDELMI rendszer, és cafatokra bombázza nem csak a családot, de minden abbéli reményünket is, hogy talán lehetne máshogyan is…

Szóval csak várunk.
Várunk, hogy elteljen az élet.
Hogy túléljük.
Hogy megoldódjon.
Hogy jobb legyen.
Hogy valami változzon.
Várunk….
Mint ha attól bármi változna.
Hisszük, hogy ha kitartunk, akkor annak majd meglesz a jutalma, és talán egyszer könnyebb lesz. Hátha valaki megszán, megment, hátha történik valami csoda.
Mint a királykisasszony a toronyban – tudjátok….

És bizonyos szempontból igazunk is van, hiszen csodák valóban történnek.
Csak azt nem tanította meg nekünk senki, hogy a csodák ugyan ott állnak készenlétben, de nekünk ki kell nyújtanunk érte a kezünket, és választanunk kell őket még akkor is, ha nem tudjuk, hogy a herceg barna lesz vagy szőke, pónin érkezik vagy egy gyönyörű hátaslovon, fel tud-e majd mászni a vártoronyba vagy az alant növő rózsák tövisei eltántorítják, és hogy vajon az első csók után is nekünk akarja-e majd adni a fele királyságát.

Szépen lassan megtanuljuk, elhisszük, hogy a boldogság csak mese. Még nagy költőink is megmondták… Hát minek hiú ábrándokat kergetni?! Csalódni akarunk tán újra meg újra?!
„Aki a boldogságnak nevet adott, nem ezen a bolygón lakott.
Minden gondolkodó ember életében eljön az a pillanat, amikor ráébred, mennyire igaz ez a két sor.”

De ha ezen múlik – kérdem én – mi lenne, ha egy kicsit félretennénk a gondolkodást?
Ha egy kicsit megkeresnénk, ki az, aki huszon, harminc, negyven, ötven éve ott kiabál bennünk, belül, és mi kitartóan próbáljuk őt elhallgattatni?
Aki mást szeretne, máshogy szeretne, hinni szeretne, szeretni feltételek nélkül, menni előre a  félelmek ellenére, változni és változtatni a vágyott boldogságért, nem rettenve meg semmitől?! (Vagy megrettenve, de továbbmenve – ki tudja… - ezt a mesekönyvekben sosem részletezik…)

Arra tanítottak minket, hogy megkeressük és megtaláljuk, mit kell megszerelni önmagunkban.
És mi meg is tanultuk a leckét. Keressük, és megtaláljuk.
A haladó önismerettel rendelkezők ezrével, a jószándékú, kedves, csupaszív emberek „csak” százával, és a gyerekek „csak” naponta tízet – tízet. De megtaláljuk. Megtaláljuk magunkban is és másokban is. Megtaláljuk, megszereljük, majd gyorsan elkezdjük keresni az újabb szerelni valót. És ha nagyon fáj az egyik, akkor koncentrálunk a másikra. („Én ilyen vagyok és kész. Ha nem tetszik, menj!” vagy „Szegény; biztosan azért viselkedik így velem, mert nehéz gyermekkora volt – sokkal megértőbbnek kellett volna lennem vele, hogy érezze, elfogadom és támogatom őt.”)

Bullshit…..
Vagy kamu….
Kinek melyik tetszik jobban.
Mit szólnál, ha azt mondanám, ez olyan, mint egy marcipán torta? Kívül csinos, vonzó, kívánatos, mások által vágyott. De belül? Belül mi van? Piskóta, krém, piskóta, krém, piskóta krém…. Vagy piskóta, krém, piskóta, sz@r, piskóta krém….?

Mikor leszel végre őszinte magadhoz?
Mikor ismered el végre, hogy próbálod, próbálod, de kurv@ra nem vagy boldog?!
Mikor döntesz végre úgy, hogy bármibe kerül is, de ezt megváltoztatod?!

Hogy „bármibe”….?
De mi van ha….?
Oké, oké…megváltoztatom bármi áron…de ez és ez ne változzon…
Mert ez legalább jó. Vagy mert ez legalább biztonság érzetet ad. Vagy mert ezt így akkor még tudod valamelyest irányítani, kontrollálni, kiszámítani, megtervezni… Úgy nagy baj nem lehet akkor se, ha jön valami váratlan…

És itt jönne a dobpergés.
De ez egy blog. Egy írott anyag. Szóval csak képzeld el…
És próbáld meg befogadni (elhinni nem kell – csak adj neki egy esélyt, hogy mi van, ha épp azért olvasod ezt a cikket, mert hozzám  hasonlóan működsz, és neked is van ebben igazság)
Szóval mi van, ha a változás és a változtatás csak akkor következik be, ha tényleg mindent hajlandó vagy megtenni érte…?!
Ha tényleg elköteleződsz.
Hogy megyek tovább akkor is, ha ez ijesztő. Akkor is, ha ezt érzem, hogy ehhez én kevés vagyok és nem fog menni. Akkor is, ha néha egyedül kell menni, és ez nehéz. És akkor is, ha egyáltalán nem úgy jelent meg a változás, mint ahogy vártam…

Megsúgom: sohasem úgy jelenik meg.
És nem azért, mert nem vagy ügyes, és nem kérted elég pontosan. Hanem azért, mert az élet játék. Olyan, mint egy tánc. Ha beleengeded magad, élvezheted azt a csodát, amit előre nem látsz, de közben (lépésről lépésre) kirajzolódik.
Lépkedhetsz, csinálhatsz úgy, mint ha vezetnének, miközben végig kontrollálsz VAGY beleengedheted magad valaki karjaiba, aki erős, aki megtart, aki vezet. Ha hagyod.

És hogy ki ez a valaki?
Sokan Istennek hívják. Sokan sorsnak. Van, aki univerzumnak.
Én azt mondom, ez a valaki, Te vagy. Az a belső hang, aki huszon, harminc, negyven, ötven éve ott jelez neked belül. Akit minden erőddel próbálsz elhallgattatni, és követni inkább azt, ami mások szerint működik. (Hisz ők biztos jobban tudják… Látszik, hogy ők boldogok. Sikeresek…)

Mi van, ha neked valami egészen más lehetséges?!
Mi van, ha csak végre ki kellene nyitnod a ketrec ajtaját és leoldanod a láncokat, és szárnyalhatna egyből az a csoda, aki benned él?!
Mi van, ha tényleg ennyire egyszerű?!
Falak leomlasztása, láncok leoldozása….

Ja…. hogy lehet, hogy egy szörny van odabent?
Lehet…
Lehet, hogy meg fognak ítélni, amiért nem rejtegeted tovább (hisz ez mások számára ijesztő)?
Lehet….
Lehet, hogy nem tudod majd irányítani, miután szabadon engedted, és ki tudja, mi történik?
Lehet…
De mi van, ha saját magadat zártad be és verted láncra?
Mi van, ha egy kedves, még most repülni tanuló nagy mamlasz várja odabent, hogy végre szabad legyen? Hogy végre valaki megvakargassa a buksiját, és azt mondja neki, hogy cuki vagy, hogy, szeretlek, hogy repülj, és szólj, ha baj van….
Mi van, ha sokkal több vagy, mint amit, hiszel, hogy vagy – és nagyon sokan, nagyon szeretnék azt a valakit, akit te kemény munka árán nap nap után rejtegetsz?
Te is tudod, érzed, hogy mennyire szerethető az, aki ott lakozik benned legbelül - épp ezért szeretnéd őt megvédeni minden áron minden rossztól. Hisz a jót érdemli. A szeretetet. A bátorítást. Az elismerést és elfogadást….

Ő vagy  Te.
Egy kincs, amit eddig rejtegettél.
És megvolt rá az okod, hogy így tegyél.
Sokan és sokat dolgoztak azon, hogy azt érezd, azt hidd, veled van a baj.

De mi van, ha itt az ideje változtatni?
Mi van, ha itt az ideje másnak lenni?
Mi van, ha most az adná a világnak a legtöbbet, ha az ilyen rejtett és rejtegetett kincsek végre megmutatkoznának?
Mi van, ha most van itt az idő, hogy szárnyalj? Hogy ragyogj? Hogy megmutasd magad – rettenjen meg ettől bárki is….?

És hogy hogy válassz ehhez segítőt?
Hiszen innen indultunk…
Gondolj csak egy mesére vagy egy filmre. – Mi lenne, ha a főszereplő és a rendező is te lehetnél?
Mit választanál akkor?
Jönne valaki, aki lát Téged? Téged – úgy igazán… Nem csak azt, amit mindenki más lát belőled. Nem csak azt, ami a falak, az álca, a védekezés, az okosan kigondolt… Hanem Téged…
A csodát. A játékosságot. A különlegeset. Azt, aki páratlan. Aki minden eddig megtapasztalttal ellentétben áll – talán néha ijesztő, mégis szerethető, és megközelíthető, ha rálelünk, mivel érdemelhetjük ki bizalmát…

Látnád magad egy különleges és egyedi, megismételhetetlen lénynek, aki okkal érkezett erre a világra?
Aki okkal lett azoknak a gyermekeknek az édesanyja, édesapja, aki okkal lett annak a munkahelyi közösségnek a tagja, annak a módszernek a képviselője… aki okkal nyitja ki a szemét reggelente… (még ha ő maga nem is mindig tudja, mi az az ok…)

Mi van, ha sokkal több minden lehetséges számodra, mint amit most hiszel?
Mi van, ha mindenki más tévedett, és Neked igenis lehetséges az, ami senki másnak nem?
Mi van, ha lehetsz Te a kivétel? Mi van, ha a boldogság igenis létezik? Mi van, ha a Te gyermeked igenis lehet hálás azért, hogy Te nevelted fel? Mi van, ha a gazdagság lehetne hozzájárulás ahhoz, hogy a világ többet kapjon belőled? Mi van akkor, ha igenis olyan értéket hoztál erre a világra, amit rajtad kívül senki más?!

Vannak előírások. Hogy ki és milyen végzettséggel ajánlhat segítséget, és ki nem.
Vannak törvényi előírások, hogy ki használhatja a terápia, ki a fejlesztés szót - ki mit tehet vagy mondhat, és mit nem.
Vannak ajánlások az ismerőseinktől, akik megmentőre vagy kóklerre találtak az útkeresés során.
És vannak bizonyos anyagi korlátok is, amiket vagy szétrúgunk, vagy a kerítésen belül választunk. (Ami nem jelenti azt, hogy ne lenne egy idő után oly vonzó a kerítésen túli üde zöld legelő, hogy mégis megugorjuk valahogy azt a kerítést.)

És vagy Te.
Te, aki most még talán nem is sejted, micsoda képességek lakoznak benned.
Meg tudod keresni, és meg tudod találni azt, aki Neked hiteles. Aki pont azt az energiát tudja adni, amire Neked akkor szükséged van. Ha kell, átemel a kerítésen, ha kell, megmutatja, hogyan kell átugrani, és ha kell, egyszerűen csak érzed, hogy a jelenlétében bármilyen kerítést át tudnál ugrani. És ez mind jó!
Azt keresd, aki számodra a legnagyobb hozzájárulás!
És hidd el;  meg is fogod őt találni!

Hogy valójában számít-e, hogy mások számára is hiteles legyen?
Talán….
Talán nem….
De mi lenne, ha a szempont inkább az lenne, hogy a segítségével meg tudd tenni a következő lépést?!
És nálad jobban, nem érzi majd senki, hogy ki ehhez a legmegfelelőbb segítő.