Sikerek, amik a világot változtatják meg, mégsem beszélünk róluk…

Ritkán szoktam visszajelzéseket hozni a Szülőktől, akikkel együtt dolgozom, vagy mert állami gondoskodásba bekerült gyermekekről van szó, és ez törvényileg tiltott (és ilyen esetekben a vérszerinti szülő sajnos magáról sem képes gondoskodni, nem hogy a gyermeke fejlődését segíteni) vagy ugyan normál családokról van szó, de annyira súlyos helyzetekből indulunk, hogy általában nem szeretnék vállalni azt, hogy nyilvánosság elé kerüljenek a családi rejtegetett nehézségek.

•testképzavar,
•szuicid gondolatok és/vagy kísérletek,
•bántalmazás,
•más szülőtől adoptált gyermek,
•pánikrohamok fulladással,
•gyógyszerezés a tudatos nevelés helyett,
•szülőt ütlegelő gyerekek,
•több órás üvöltő hiszti rohamok,
•majdnem autizmusnak diagnosztizáltatott kiemelkedően magas érzelmi intelligencia és ebből adódó kommunikációs zavarok,
•bepisilés kamasz korban,
•évekig nembeszélő gyermekek,
•mindennapos otthoni üvöltözés a legjobb szándék ellenére,
•kamaszkori terhesség megszakítás utáni poszttraumás sttessz,
•halottak szellemeivel beszélgető gyermekek,
•iskolai rendszeres megszégyenítéssel szembeni tehetetlenség,
•"én a szenvedést választom" elköteleződés alsós gyermekek mindennapjaiban.....
•és a lista sajnos végtelen.......

Pedig micsoda marketing fogás lehetne ezeket az eseteket megmutatni.
De mit érne, ha közben másvalakit megsebez.

Emellett pedig a konzultációk vagy a terápiás fejlesztések kapcsán - bár sokan ezt nem is gondolják - ugyanolyan titoktartási kötelezettségünk van nekünk szakembereknek, mint egy orvosnak vagy ügyvédnek.
(Még akkor is, ha szülő és gyermek közti kapcsolat rendezésről van szó. - Információt csak engedéllyel adhatunk tovább.)

Emlékként megmaradnak a rajzok, a megkönnyebbülés nagy sóhajai, az ölelések, a tekintetek amikor valaki felolvad az elfogadásban, és az az érdekes boldogsággal keveredő búcsú érzése, ami az elengedéssel együtt jár, hisz már nélkülem is boldogulnak.
Mint amikor a gyerekek kirepülnek. Bízol bennük, elengeded őket, reméled, hogy csodás életük lesz azokkal az alapokkal, amiket tőled kaptak, és boldog vagy, amikor azt látod, szárnyalnak, immár nélküled.

Épp ezért érzem különösen szívet melengetőnek, hogy vannak olyan családok is, akik tudják, felismerik, hogy nincs mit szégyellniük vagy rejtegetniük...
és büszkék arra, hogy képesek voltak felállni egy olyan helyzetből, ami miatt temérdek megítélést kaptak, és rajtuk kívül senki nem hitt annak sikerében, hogy megoldják a nehézségeket.

Számomra különlegesen értékesek azok a családok, akik nem a világot hibáztatják, hanem a megoldást keresik. Akik hajlandóak változni és változtatni - és akár szembeszállni saját legnagyobb félelmeikkel és korlátaikkal is azért, hogy hozzájárulás lehessenek egy gyermeknek.

Ez nem csak tiszteletre méltó és bátor, de ezek a szülők, bár nem tudatosan, mégis energetikailag egyértelműen kifejezik gyermekük felé azt is, ami talán az egyik legfontosabb "alapkő" az életben: hogy nincs benne semmi olyan, ami szégyellni való, rejtegetni való, vállalhatatlan lenne - bármi történt is. A legfontosabb és mindenek felett álló az a kincs, ami ő, ami ott van benne (most épp eltakarva valami nehézség által), és ami csak kibontogatásra és megerősítésre vár.

Megengedés, elfogadás, tiszteletben tartás, bizalom, sebezhetőség, és hála a létezésért.
A legnagyobb ajándék, amit adhatunk. Önmagunknak, és ha önmagunk felé megy, akkor már bárki másnak is.
És ennél gyönyörűbben azt hiszem, semmi nem mutatja meg, mennyire kulcsfontosságú az, hogy a szülő hogyan áll a folyamathoz és mennyire van jelen benne (vagy épp mennyire csak rendberakatni szeretné a gyermekét).

Tegnap egy ilyen családból kaptam megköszönő üzenetet.
Másfél év kitartó munkájuk van benne.
Egy olyan indulással, ahonnan még néha nekem is voltak kétségeim, hogy sikerül-e.

Még nincs vége, de innentől már nem a nehézségek ellen a fényért küzdünk az alagút végén, hanem a sikerből építkezünk tovább, hisz eljuttattuk a gyermeket az "örömmel tanulok és fedezem fel a világot és a bennem rejlő képességeket" állapotba, ahonnan a határ a csillagos ég.
A szülők pedig rettenetesen büszkék lehetnek magukra amiatt, hogy hittek magukban, hittek a gyermekükben, és hol kisebb hol nagyobb lépésekkel, de minden nap tudatosan lépegettek a vágyott cél felé.

Ilyenkor elmondhatatlan nagy hálát érzek, hogy ott segítek, ahol a legtöbb család épp feladni készül.